Van úgy, hogy egyetlen őrült tetten múlik az egész élet.
~Avatar
Nos, hol is kéne kezdenem. Ha azt hiszed, arról akarok neked mesélni, mennyi kalandot éltem meg az életemben, hányszor voltam őrülten szerelmes és miket vittem véghez, akkor tévedsz. Igen-igen, valóban én is azt hittem, majd így lesz. Majd egyszer visszanézek, és mosolyogva húzom alá, hogy boldog vagyok. De túl mohón akartam mindent az élettől. Azt hiszem, végül még sem egy tündérmese ez a dolog.
💠💠💠
Egyik este, a szokásos módon, hulla fáradtan pakolásztam a bárban, reménnyel pillantatva az órára, mikor zárhatok, és léphetek le. Fél éve költöztem ide, és alig vártam, hogy nagyvárosi legyek. A kocsmában - mert ha azt vesszük, minden helybéli annak tartja - nem tiltott a dohányzás, így hát én is nyugodtan rágyújthattam. Számba téve a szálat előkaptam az öngyújtóm, rajta a kis koponyákkal, és meggyújtottam a cigimet. Az idő szinte vánszorgott, és már csak páran ültek bent. Valószínűleg mind a három csatt részeg, de a jobbik fajta: csendben elvoltak magukkal. A zenelejátszóhoz léptem, és bekapcsoltam egy spanyol - már amennyiben jól ismertem fel - számot, amit akár ezerszer is megtudnék hallgatni.
- Bebe! - Rikkantott fel egy fiatal, bajszos férfi az egyik négyesből, ujját az égre emelte.
- Pontosan. A cocaine - Mosolyogtam magamban, és újabb füstfelhőt engedtem ki az orromon. Fél egy, ami azt jelentette, még fél órát kell rostokolnom a zárásig. Sosem értettem, miért kell eddig maradnom, ha amúgy is éjfélkor minden őrült továbbáll egy nagyobb szórakozóhelyre, ahogy azt én is szívesen tenném. Igen, bizony, most őrültnek hívtam magam.
Áronék sosem várnak rám, ha megyek, akkor ott leszek, ha nem, akkor pedig nem. Péntek volt, ami mindenkinek a bulit jelentette, még nekem is. Áron szólt, hogy a Veszett éjbe mennek, ami valóban egy jó hely.
Az órára nézve boldogan füttyentettem, zárásig 10 perc maradt. Engedtem, hogy a füst átjárja a tüdőmet, csak aztán eresztettem ki, mikor a köhögés szélén álltam - még én magam is, a törzsdohányos. Nagy, szörnyen gondterhelt sóhajok közt - azt hiszem, nem kell részleteznem -, az egyik vendég után törölgettem a frissen mosott korsóját, amikor hangos zaj csapta meg kintről a fülemet. Pisztolylövések, egy, kettő, majd jött a harmadik. A számban tartott cigi egy pillanat alatt kiesett, megégetve kezemet, s halk szisszenésem közben a korsóval együtt a földre esett. Nem igazán törődtem az amúgy kárba veszett munkámmal, meredten bámultam kintre, a vaksötétbe. Annak ellenére, hogy nem láttam semmit, pontosan tudtam, onnan kintről belátni ide, hála az üvegajtónak, és a világításnak. Ez nagyon megrémisztett. Szinte megállt az idő, ahogy lenyomta valaki a kilincset, és benyitott az ajtón. Összeszorítottam a szemem, és nem mertem kinyitni. Azt hittem, elég volt ezt egyszer átélnem az életemben, és nem kell újra ilyen helyzetben cselekvésre bírnom magam. A sírás egyre erősebben akart előtörni belőlem, ahogy felszabadultak bennem az emlékek. A családom... Mintha... tompán hallottam volna a nevemet, de nem tudtam rá reagálni, egyszerűen nem ment. Kinyitottam a számat, de nem jött ki rajta hang, ahogy szemeim is erősen csukva maradtak. Idő kellett, hogy kitisztuljon az agyam. Mire észbe kaptam, valaki egész közel állt hozzám, és a nevemet kiabálta.
- Rebeka! Rebeka a fasz kivan, figyelsz te rám? El kell tűnnünk! - Vera rémülten bámult sötét szemeimbe, kezével erősen arcon vágott, mire a pultra támaszkodva durva köhögésben törtem ki. Vért köptem a pultra, ami nem volt számomra idegen élmény.
- Megvagytok már? - Márk is belépett a bárba, kezében egy STI tactical-lal, kifelé tartva, lövésre készen. A múlt héten vette, de nem gondoltam, hogy különösebb dolga lesz vele, pláne nem azt, hogy engem is belekever majd. Nem szerettem Áronéknak ezt a bajkeverő felét, mindig nekem kellett elvinni a balhét.
- Mi a franc folyik itt? - Kérdeztem, kézfejemmel letörölve ajkamat. Dühös voltam és rémült, hogy csak úgy megjelentek itt, nem szólva semmit. Ezzel elveszthettem volna a munkám, bár ez akkor eszembe sem jutott, sokkal inkább az, hogy az életem - az életünk a tét. Nem tudtam, mi van odakint, és féltem a választól. Talpaimban éreztem az ismerős bizsergést, a zsibbadást, ami a napi adagomat követelte. Kezdtek elfajulni a dolgok, és ne mondd, hogy ennél rosszabb már úgysem lehetett, mert én azt gondoltam. És ha utólag belegondolok, mindig erre a kijelentésre kapom az égi pofont.
- Áron elvesztett egy fogadást - fordult felém Márk -, és nem adta meg a tét... - újabb lövést hallottunk. Először fel sem fogtam, amit láttam. Márk arcát vörös színben fodrozódva - igen, ez a helyes szó rá -, szeme helyén húscafatok éktelenkedtek. Térdre rogyott, de már abban a pillanatban halott volt, hogy eltalálták. Kezéből hangos csörömpöléssel ért földet az új pisztolya. Meghalt. Vera felsikoltott, mire én kézen ragadtam és elindultam vele a hátsó ajtóhoz. Alig akart jönni, és csak ifjú szerelme nevét mondogatta.
- Vera, Veronika, figyelj rám! - Megfordultam, hogy vállánál fogva rázzam meg. Nem figyelt, láthatóan erős sokk érte. Nagyon kiborultam, nem tudom, ismered-e az érzést, mikor a füledben hallod dobogni a szíved, és egy illetőt nagyon szívesen képen vágnál. Nos, én igen. - Ha nem tűnünk el, te is megdöglesz, nem csak Márk! - Arcon vágtam, szinte köptem a szavakat rá. Ledermedt; nem szólt, nem beszélt, csak halkan sírt, maga elé meredve, a semmibe. Talán egy kicsit durván beszéltem vele. Talán lehettem volna kedvesebb. Talán akkor túléli. De nem bírtam, olyan erős feszültség gyülemlett fel bennem, hogy minden kitört belőlem. Hallottam, ahogy a három részeget bent lelövik, bizonyára a szemtanúk eltörlése végett. Már közel jártak. - Menj a picsába! - Megfordultam, és zokogásban törtem ki. Otthagytam őt. Még hallottam, ahogy a nevemet sikoltja, de aztán egy pisztolylövés őt is eltalálhatta; ugyanis több már nem szólt.
Rohantam. Életemben nem futhattam még ilyen gyorsan, és fogalmam sem volt, hogy sikerült. Az éjszakai csönd teljesen körülölelt, csak az itt-ott ugató kutyák, és a messziségből hallható zene törte meg azt. Valahogyan mégis, biztonságban hazaértem. Vera meghalt. Márk meghalt. Áron, ahogy azt később megtudtam, szintúgy. Őt még a helyszíntől pár méterre lőtték le, az ottaniak szerint még utoljára a nevemet kiabálta. Verát megerőszakolták, már az után, hogy meglőtték a lábát. Csak a végén ölték meg... Egyedül maradtam, mint a kisujjam, és minden megváltozott. A munkámat elvesztettem, meg akartak vádolni a barátaim meggyilkolásáért. Mindenem odaveszett, és még azt sem tudom, hogy néztek ki azok, akik ezt tették a utolsó családommal.